|
Újabb esély a boldogságra
Saki 2012.09.01. 22:44
Verseny: Lena
Téma: Novella írás
Szereplők: Ema & Kisuke
1.fordulós novellám!
Újabb esély a boldogságra
Eme kis történetem egy olyan dologról szól, mely megváltoztatta életem további részét, s tett boldoggá. Nevem, Ema. Olvasd hát mi is történt velem egy meleg nyári napon.....
Két éve már, hogy elvesztettem a legfontosabb személyt a számomra. Minden összedőlt bennem és nem is tudtam újra mosolyogni, még akkor sem mikor körbe vettek a barátaim. Ők igyekeztek felvidítani, de ez az egész sosem feledtette velem a tragédiát. Rémálmaimban kínoz, mint valami horror jelenet s nem bírom feledni. Mindig arra gondolok, hogy mért nem én? Mért nem velem történt, mért pont vele? Igazságtalan az élet, nincs benne semmi már mely itt tartana ebben a földi pokolban. Bár...Lehet csak én csinálok ebből az egészből elefántot, és túlságosan negatívan állok hozzá a dolgokhoz. Kell valami mely életet visz belém és felvidítja sajgó szívemet, felrázva azt. De vajon ki és hogyan? Ezek olyan kérédések, melyekre még nem találtam válaszokat. Lehet nem is fogok...
Sötét szobámban, ágyamban feküdve bújtam el a világ elől s azok elől, kik még fontosak nekem. Lehetséges, hogy nem vagyok normális? Meglehet, de ez most nem érdekel. Nincs már élet célom, nincs már erőm ahhoz, hogy ellen álljak a fájdalomnak. Takaróm kihült, testem teljesen elernyedt és nincs semmi energiám felkelni. Itt maradok, míg ez meg nem változik. Ám egyszer csak fény tör át függönynel eltakart ablakomon, mely rám vetülve kinyitásra készteti szemeimet. Vajon ki merészkedett be magánnyal teli világomba? Vajon ki?
- Nem aludhatsz örökké, élned is kell az életed.
- Ühm...
- Ki az ágyból hétalvó és gyere reggelizni!
- Hm? Kisuke? Mit keresel itt?
- Jöttem, hogy kiugrasszalak fagyos világodból és életet leheljek beléd. Nem akarom, hogy továbbra is itt emészd magad. Teljesen le fogod tested s lelked roncsolni, ha nem csinálsz valamit. Szeretném látni az arcodat, mely mindig mosolyt hozott arra ki meglátta. - lassan lehúzva róla a takarót, próbálja felkelteni a lányt
- Neh! Én nem akarok oda kimenni! Ott minden csak szomorúságot hoz és....
- Hm. Szóval erről van szó? - szomorodik el kicsit
- Ha?
- Még mindig ne tudtad magad túl tenni Ikuto halálán?
- Kisuke....
- Tudom, hogy fontos volt neked, de jó lenne magadra is gondolnod. Számomra is fontos személy volt, hiszen a legjobb barátok voltunk. Sosem feledem kedvességét és odaadását, ahogy mindig kihúzott a bajból és segített bármilyen rosszul is éreztem magam. Emléke örökké a szívemben fog élni, ahogy a tiédben is. Ezt ne feledd, Ema. - fogja meg a lány kezét gyengéden
- Tudom. Ez sosem lesz máskép. Sajnálom, hogy ismét gondot okoztam neked és felhánytorgattam fájó emlékeidet. - hajtja le szomorúan arcát
- Te sosem okoztál még nekem gondot. Ilyet ne is mondj többé. - fogja meg állát, lágyan felemelve
-(Észre sem vettem még, hogy Kisuke milyen kedves velem. Mindig odaadó és gondoskodó, ha rólam van szó. Egy igazán kedves férfi, kire mindig lehet számítani. Sosem néztem rá úgy, mint egy férfira. Inkább, mint egy barátra. Pedig többet ér, mint egy barátság.) - gondolja magában, miközben a férfira néz
- Mit kérsz reggelire? Talán a szokásosat?
- Hm? Ah....Eper! Imádom az epret! Finom, érett, lédús és ínycsiklandó elemózsia! Nyami! - vesz egyet a szájába közben
- Mindig is ez volt a kedvenc gyümölcsöd, nem igaz?
- Ahogy mondod. Már gyerek korom óta. Mindig is imádtam. Szerintem az egyik legfinomabb nyári gyümölcs az egész földkerekségen.
- Végülis igazad van. A legfinomabbak közé tartozik. Mindenki nagyon szereti, de még sosem láttam olyat, ki ennyire imádta volna mint te.
- Hi, hi, hi.... - kuncog - Pedig szerintem nem csak én vagyok ezzel így.
Az epret azóta szerettem meg, mikor egyszer édesanyám hozott haza belőle. Akkor még csak 2 éves lehettem. Nekünk nem volt kertünk, se gyümölcsösünk ahonnan mindenfélét ehettem volna. Kicsi voltam még, mikor szüleimet elvesztettem. Ez az egy gyümölcs maradt meg emlékezetemben róluk. Apám is mindig ezzel lepett meg, mivel tudta odaáig vagyok érte. Elvesztésüket fel sem tudtam fogni olyan fiatal korban, de az eper illata örökké az emlékeimben maradt. Az egyetlen gyümölcs, melyet igazán szerettem és mai napig is szeretek. Lehet azért, mert a legelső gyümölcs volt, melyet megkóstolhattam....
- Mond csak Kisuke a halál....
- Ha?
- A halál gyógyír minden bajra? Egy feloldozás, egy megnyugvást hozó dolog?
- Ne beszélj butaságokat! A halál a vég kezdete, neked még nem kellene rajta töprengened, hogy milyen érzés is lehet. Kérlek ne is beszélj róla többet. - öleli meg hirtelen
- Hah? - csodálkozva néz maga elé, ahogy a fiú karjai szorosan átfonják törékeny testét
- Jó reggelt, Ema! Ideje lenne...Hm? - lép be nagy sebbel-lobbal egy idősebb néni, s csodálkozva néz az ölelkező fiatalokra - Minden rendben van, Ema?
- Szia, nagymama. Kisuke csak üdvözölt, nincs semmi bajom.
- Ne tessék aggódni Lisa-néni. Csak azért öleltem meg, mert...
- Mert hiányoztam neki, ennyi. - folytatja elkezdett mondatát
- Hm. Rendben. Akkor megnyugodtam. Már azt hittem ismét magad alatt vagy lányom.
- Nem kell miattam aggódnod nagymama.
- Remélem is. - öleli meg kisunokáját - Most pedig ideje lenne felöltöznöd ifjú hölgy!
- Öh? I-igaz. Jobb, ha én meg kimegyek. - pirul el kicsit
- Hi, hi, hi... - kuncog
Örülök, hogy vannak olyan kedves személyek az életemben, mint ők ketten. Nélkülük elvesznék a sötétségben. Jobb, ha nem is foglalkozom most mással, nem akarok szomorúságot okozni a körülöttem lévőknek. Boldognak kell lennem, azért amim van. Igyekszem ezt észben tartani. A bánatot, felválthatja az öröm. A múlton pedig sosem szabad rágódni, a jelen a legfontosabb....
Kisuke és én együtt töltöttük ezt a napot, mely ma nagyon szép volt. Meleg volt, lágyan fújt a szél. Hajamba kapva, repítette azt az égbe szoknyámmal egyetemben. Kicsit sem volt piros az arca a mellettem álló fiúnak. Még én is nagyon zavarban voltam tőle. Kissé kínos is volt, de utána csak nevettünk az egészen. Egy jó fagylalt megevése közben beszélgettünk. Szóba került sok régi emlék és együtt töltött idő. Mióta az eszemet tudom barátok voltunk. Össze tartottunk jóban és rosszban egyaránt. Ha szomorú voltam, Kisuke végig velem volt. Ha pedig valami nagyon komoly dolgon kellett részt vennem, támogatott. Hm...Vajon ez az igaz barátság? Ez az, ami ritka, mint a fekete holló? Legalább is én így hallottam. Ez....Igen kellemes érzés.
- Kisuke...
- Igen?
- Gondolkoztál már azon, hogy milyen jól kijövünk egymással? Hasonlóak az érdeklődési köreink, az ízlésünk.
- Igen, már nagyon sokat. Tudod... - áll meg az égre tekintve lassan - Mindig eszembe jut, mikor először megláttalak. Azok a szemek, teljesen magával ragadtak. A hangod olyan édes volt, akár egy lágy madárdal. Hosszú barna hajad elvarázsolt, barna szemeiddel egyetemben. Nem is tudtam mit mondjak, mikor elsőnek megláttalak. Az maga volt a mennyország.
- Kisuke... - jön zavarba a lány, kicsit elpirulva eme szavaktól
- Mikor te és Ikuto össze jöttetek, nem tudtam mit mondjak. Belül fájt, mart a szomorúság. Ám nem akartam közétek állni, mind a kettőtöket nagyon szerettem.
- Ha? Ki....
Mikor éppen hozzá szólhattam volna szavaihoz, egy lágy érintés megfékezett benne. Szánk lágyan egymáshoz simulva olvadt össze egy csók erejéig, mely oly annyira meglepett akár egy vallomás. Szavaim teljesen elakadtak, beszélni sem bírtam. Ajka meleg volt, érződött belőle a vágy. Finom érzést keltett bennem eme csók, s felszínre hozott egy bizonyos érzést. De mi ez az érzés? Talán a szerelem?....
Ott álltunk egymással szemben, szemeink csillogva néztek a másikra. Nem szóltunk semmit sem, nem is bírtunk volna. Szemeiből kiolvasható volt egy kis titok, melyet eddig magában őrzött. Ez a titok nem más, mint az irántam érzett szeretet, mely átcsapott ennél többé. Úgy érzem ez nem más, mint a szerelem....
- Szeretlek, Ema! Amióta először megláttalak! Szeretlek téged!
- Kisuke...én...
- Tudom, hogy téged ez váratlanul ért most, de muszáj volt elmondanom. Már nem bírtam magamban tartani. Mikor tavaly a karjaimban sírtad ki magad és álomba merültél, azóta akartam neked ezt elmondani. Ám ez a hirtelen jött tragédia miatt, nem volt szívem letámadni vele. Féltem attól, hogy elutasítasz és nemet mondasz az érzéseimre. Féltem attól, hogy.....Elhagysz örökre! Mit mondasz?
- Én....Ez nekem nem megy! - rohan el a lány, szinte sírva fakadva
- Ema! Ema, várj! - próbálja maradásra bírni, de már túl késő
-(Mért most? Mért? Még nem tettem túl magam rajta. Kisuke kedves srác, de nekem idő kell egy új kapcsolathoz. Nem akarok elsietni semmit sem.) - gondolja magában
Ahogy az ágyamon elmélkedtem és gondolataim végig Kisuke vallomásán jártak, megszólalt a telefonom. Egyik régi barátnőm volt az, kivel már nem élünk egy városban ám mindig tartottuk egymással a kapcsolatot. Érdeklődve hívott fel, tudni akarta hogy vagyok és kihevertem-e már a történteket. Sok kérdése volt, melyekre alig bírtam választ adni. Cikáztak a gondolataim, sírni akartam. Kisuke is szóba jött, kiről ő már tudta, hogy vonzódik hozzám. Elmeséltem neki azt, ami nemrég történt. Nem is csodálkozott rajta, inkább ellátott tanácsokkal és megvígasztalt....Lényegében igaza is volt. A kötelék köztem és Kisuke között évek óta nagyon erősnek számított. Mindent együtt csináltunk. Ikuto, én és ő voltunk a legjobb barátok a városban. Sokan irigyeltek bennünket, hogy milyen vidámak vagyunk és boldogok. Mikor Ikuto szerelet vallott nekem, Kisuke hirtelen távolságtartobbá vált. Mintha egy világ omlott volna össze benne és...Hah? Szóval....Én idióta! Észre kellett volna vennem, de túlságosan szerelmes volta akkoriban. Sosem gondoltam arra, hogy szerelmes belém, azért nem akar már velem kettesben eljárni akárhová. Én is hasonló képen lettem volna, mint ő. Ha olyas valakit szeretek, aki már másé és nincs esélyem nála....
Érzelmeim tisztázása érdekében beszélnem kellett vele, hogy megbeszélhessük mindezt. Nem hagyhattam, hogy félelme beteljesüljön és elhagyjam ilyen végett. Most biztos szomorú miattam és le van törve. Hiszen elrohantam válaszok nélkül, kéttségek között faképnél hagyva. Nem is ismerek magamra, ilyet még sosem tettem azelőtt. Jobb, ha felker - esem és beszélek vele....
Mikor ezt kimondtam, megcsörrent újból a telefonom. Most Kisuke volt az....
- Szia. Én....
- Úgy sajnálom! Hülye voltam és hirtelen ért ez az egész. Nem kellett volna csak úgy elrohannom. Sanálom, hogy otthagytalak és választ sem adtam. Meg tudsz nekem bocsátani?
- Ema....
- Ha nem, megértem. Én nem vettem észre mit is érzel irántam. Milyen rossz érzés lehetett neked, hogy én és Ikuto ketten vagyunk és te meg....Szóval....Úgy sajnálom! Ha helyre tudná hozni a dolgokat, most azonnal megtenné. Csak mond, hogy mit tegyek és én azonnal megteszem neked! - kérleli a lány, miközben könnyeitől alig lát már
- Fordulj meg. - mondja
- Hah? - lassan megfordulva ablakánál állva látja meg a fiút, ki telefonnal a kezében nézi
- Kisuke! - rohan oda elhúzva az ablakot, majd illedelmesen köszönti bocsánatot kérve egy hatalmas ölelés formájában
- Öh? - csodálkozik, miközben majdnem fellökik
- Meg tudsz bocsátani ennek a naív lánynak, ki most röstelli magát a történtek miatt? - öleli szorosan
- Ema....Nekem már az is elég a bocsánat kérésedhez, hogy megöleltél. Kérlek ne sírj, nem haragszom rád. Tudtam, hogy hirtelen fog érni a valloásom és megijedsz majd. Az én hibá, nem a tiéd. Nyugodj meg kérlek és ne sírj. - törli le a lány könnyeit - Annyi éve vártam már erre a pillanatra, mikor kimondhatom érzéseimet neked. Most végre teljesült és nem kell örökké a szívemben tartanom.
- Pedig igazán szólhattál volna.
- Már nem számít, én örökké tudnék várni rád. Te vagy számomra a legfontosabb, Ema. - lassan megcsókolja a lányt, ki csodálkozva néz fel rá
Az a csók, melyet ajkamra nyomott mindennél jobb érzés volt. Rég nem éreztem már ilyet, boldog voltam. Nem futottam el, átadtam magam neki. Karjaiba zárva csókolóztunk ablakom előtt. Az eső lassan zuhogni kezdett, de minket ez cseppet sem érdekelt. Ott álltunk, s a pillanatnak élve élveztük egymás érintését. Az a nap változás volt életemben, hiszen újra sikerült szerelemre találnom egy olyan fiúban, ki viszont szeret és minden megadna a boldogságomért. Kell ennél több? Nem hiszem...
Kisuke és én járni kezdtünk, melynek sokan örültek és idejét látták már ennek. Valahogy én is így voltam ezzel. Vak voltam és süket, hogy nem vettem észre mit is érez irántam. Csak ki kellett volna nyitnom szemem és figyelni, akkor biztos észre vettem volna. Azóta fél év telt el, s a kötelék mely közöttük létre jött, sosem szakadt el. Véget nem érő, akár a piros fonál kis ujjaink között. ha a szerelem beköszönt az ablakodon, jobb lesz kinyitni neki vagy könnyen kicsúzhat a kezedből. Elszalasztva azt, sok boldog percről maradsz le, mely örök emlékként éghet szívedben. Ne félj a változástól, raggadd meg a lehetőségeket! Kis történetem így ért véget, mely boldogságot hozott szívembe és azokéba, kik végig mellettem álltak....
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
