|
Örök szerelem
Saki 2012.09.01. 22:51
Verseny: Lena
Téma: Novella írás
Szereplők: Ayami & Hikaru
3.fordulós novellám!
Idézeteket kaptunk, melyekből szabadon választhattunk. Ahhoz kellett egy 3-4 oldalas novellát írni. Én ezzel neveztem be....
Örök szerelem
Minden személynek van egy lelki társa. Lehet, hogy nem találod meg és nem is sejted ki lehet az. Ám tudod, hogy valahol a nagyvilágban ott vár rád. Én megtaláltam őt, de az igazság az, hogy....elvesztettem. Tudtam jól, hogy örökké nem lehetek vele. Lesz egy nap, mikor el kell válnom tőle és messze leszünk. De ez a tudat, nem tisztázódott bennem és nem is akartam rá gondolni. Lehetséges, hogy képben volta mi is lesz majd, ha nem lesz velem, de sosem mutattam jelét. Talán áhítottam magam, hogy ez csak egy mellékes dolog? Egy semmit sem érő szó? Az, hogy elhagy egyszer. Ki tudja. Már rég volt mindez....
Egész kiskorom óta egy barátom volt csupán kivel boldogan szaladgáltam, játszadoztam és rosszalkodtam a szabadban. Nagyon szerettem vele lenni, mindig meg tudott nevettetni. Mellette nem éreztem azt, hogy létezik szomorúság. Igazából csak akkor tudtam meg milyen érzés is, mikor édesanyámat elvesztettem...
- Anya! Anya! Hová viszik? Mi történt apa?
- Nyugodj meg kislányom. Nincs semmi baj.
- Ha?
Apám arcán látszott egyfajta fájdalom, mintha tudta volna anyát elveszíti. Én még nem értettem semmit sem. Láttam, ahogy elviszik azt a személyt, kit mindennél jobban szeretek. Furcsa, piros ruhás emberek vették körül. Valamilyen szerkezetet az arcára helyeztek, majd egy ágyra téve elvitték. Betették egy villogó járműbe, majd elhajtottak vele. Apám utána ment, rám a dadus vigyázott. Később én is követhettem apámat. Egy hatalmas épületbe vezettek, ahol sok ember járt-kelt. Anyám egy szobában feküdt, apám mellette volt. A földön térdelt és sírt, ahogy azelőtt sohasem. Nem értettem a dolgot, csak néztem. Lassan közelebb mentem az ágyhoz. Anyám ott feküdt, élettelen volt. Rám nézett, megfogta kezem....
- Anya. Jól vagy? Mért kell itt lenned?
- Kislányom.
- Anya...
- Mindig veled leszek, bárhova is kelljen mennem. Örökké szeretni foglak.
- Mért mondod ezt anya?
- Kérem vigye ki a kislányt.
- Anya! Anya!
- Gyere ki szépen, most nem szabad bent lenned.
- De apa! Anya! Anyaaaaa!!!
Felkaptak és kivezettek a szobából. Csak annyit láttam, hogy anyámat sok ember állja körül és valamit csinálnak vele. Apám semmit se mondott nekem, egy árva szót sem. Pár órával később kijött egy férfi és apámmal beszélt, ki térdre rogyott. Oda mentem hozzá. Azonnal megölelt és hallottam, hogy sír. Együtt sírtam vele, mégha csak később is tudtam meg mi volt az oka. Édesanyám egy jobb helyre távozott, ahová mi nem követhettük. Egy olyan helyre, ahova nem tudjuk meglátogatni és beszélni vele. Sokáig tartott, mire kihevertem elvesztését. Ha ő nincs mellettem, ez nem is sikerült volna...
Mindig velem volt, óvott mindentől és mindenkitől, ki ártani akart nekem. Sosem voltunk távol egymástól. Folyton együtt játszottunk, nevetgéltünk és rosszalkodtunk a szabadban. Minden tökéletes volt. Egy óvodába jártunk, majd később pedig egy osztályba kerültünk. Ha valamelyikünk szomorú volt, akkor megvígasztaltuk egymást. Sosem volt olyan, amit ne beszéltünk volna meg. Kötelékünk örök volt és szétválaszthatatlan. Ahogy egyre idősebbek és idősebbek lettünk, barátságunk kezdett átalakulni valami egészen mássá. Vonzódtam hozzá és már egészen másképp néztem rá. Mikor megláttam, szívem hevesebben vert. Majd kiugrott a helyéről és el is pirultam. Csak rá tudtam gondolni a nap minden percében, teljesen a hatása alá kerültem. Megbabonázott, akár a lepkét a gyertya lángja. Tudtam, hogy ez már nem csak egy szimpla vonzalom. Ez a szerelem, melyet előtte még sosem éreztem. Valentin nap közelettével sokat gondolkozta rajta, elmondom neki. Még akkor is, ha ő nem ugyan úgy érez. Sütöttem neki egy kisebb méretű csokitortát és oda is adtam neki. Féltem, kissé reszketett a lábam. Suli után, mikor a terem kiürült oda álltam elé és átadtam ajándékom neki....
- Hikaru....ezt sz-szeretném neked adni. - tolom elé pirosas arccal kicsi csomagom
- Ha?
- Remélem tetszik. Csak neked csináltam.
- Köszönöm Ayami, ez nagyon aranyos. - mosolyodik el Hikaru
- K-komolyan? Tetszik? - kérdem tőle elpirultan
- Igen. Főleg, hogy tőled van.
- Ah? - teljesen elpirultam tőle
- Had adjak én is valamit neked, melyet már régóta oda akartam adni.
- És mi lenne az? Uhm....
Teljesen ledermedtem, ahogy hirtelen száját enyémre tapasztotta. A szél egyszer csak besuhant a nyitott ablakon, belekapva hajamba. Csókunkat eltakarták a függönyök a világ elől, mely olyan hosszúvá sikeredett. Édes ízét számban éreztem, lelkemben ezer lepke csapkodott kétezer szárnyával. Ott azon a helyen, abban a percben vallottunk egymásnak kölcsönös szerelmet. Szavakra nem volt szükség, a tettek beszéltek helyettünk... Attól a perctől kezdve már nem volt vissza út és egy olyan dolog részesei lettünk, mely sosem ér majd véget. Legalább is én így gondoltam...
Kéz a kézben jártunk, nagyon boldogok voltunk. Sokan irigykedtek ránk, de örültek annak, hogy végre kimondtuk érzéseinket. Lassan elérkezett a középiskola vége és sokat kellett tanulnunk. Egyetemre is készültem elmenni, hogy még többet tanulhassak. Hikaru is szintén oda akart járni, ahova én. Így mindig együtt lehettünk volna. Sosem volt gondom az agyagok megtanulásával, ahogy neki sem. Egyetem után pedig arra készült, hogy majd megkéri a kezem. Boldogabb már nem is lehettem volna mellette...Minden nap együtt tanultunk órákon át, amit nagyon szerettem. Hozzá bújva olyan volt, mintha megállt volna az idő és csak ketten lettünk volna. Minden tökéletesnek tűnt. Lassan elérkezett a várva várt nap, az érettségi ideje. Erősen koncentrálva sikerült maximális pontokat össze hoznom, mely eldöntötte hova is vesznek majd fel. Úgy gondoltam, hogy Hikarunak is ugyan ilyen eredményei lettek. Hiszen együtt tanultunk és vettünk át mindent. Bíztam benne, hogy sikeres vizsgát tett a kiválasztott egyetemre. Mivel nem tudtunk találkozni, így még aznap este felhívtam....
- Szia Hikaru! Képzeld! Maximális pontszámom lett! - mondom Hikarunak örvendezve
- Szia, Ayami. Ennek örülök. Akkor biztos fel fognak venni a Hokaido egyetemre, melyre annyira szeretted volna.
- Bizony. Veled együtt nagyon jó lesz oda járni.
- Hm.
- Ha? Mi a baj? Talán valami rossz történt? Olyan fura a hangod. - lankad le jókedvem
- Sajnálom, de....Mi nem járhatunk együtt az egyetemre.
- Ha? Ezt mért mondod?
- Szüleim Kínába költöznek és azt szerenék, ha én is velük mennék.
- Ha? De... - próbálok megszólalni
- Sajnálom, de nem okozhatok nekik csalódást. Oda kell járnom, ahova apám szeretné. Remélem megérted.
- Hikaru...
- Úgy látszik a sors nem neked teremtett.
- Ha? - teljesen ledöbbentem szavaitól, megrémített
- Sajnálom Ayami.
- Most akkor...vége? - kérdezem remegő hanggal
- Sajnálom, hogy így kellett megtudnod. Személyesen jobb lett volna.
- Találkozzunk! Kérlek beszéljük meg! - kérlelem
- Sajnálom, de még ma elutazunk. Nem tudunk találkozni.
- De....
- Ég veled, Ayami.
- Hikaru! - kiáltok bele a telefonba
Azzal letette a telefont. Hangjában éreztem, hogy ő nem ezt akarja. Tudtam, hogy azonnal beszélnem kell vele vagy valóban ez a vége és sohasem látom többé. Azonnal rohantam hozzájuk. Hirtelen esni kezdett az eső. Vad és kegyetlen időjárás ért Tokyoba. Rohantam ahogy csak tudtam, nem álltam meg egy percre sem. Már csurom vizes lett a cipőm, de még ez sem állíthatott meg. Ha kellett minden egyes pocsojába beletapostam, csakhogy otthon érjem Hikarut....
- Hikaru! Kérlek beszéljük meg! Nem akarlak elveszíteni! - könyörgök esedezve
- Ayami....Sajnálom, de már nem tudom vissza fordítani a dolgokat.
- Kérlek állj meg!
- Ha? - csodálkozik fel Hikaru
- Hikaruuuu!
- Ah? Ayami?
Épp akkor értem oda, mikor elindultak. Nem lassítottam, hanem inkább még jobban elkezdtem futni és kiabáltam utána. Hikaru kinézett a taxi ablakán és csodálkozva nézett hátra. Ki akart szállni, de ekkor az apja megragadta és visszarántotta. Hiába kiabáltam, már nem tudtam megfékezni. Egyszer csak elestem és telefonomat elejtve kezemből, sírva fakadtam. Ott bőgtem az eső alatt, akár egy kisgyerek. Mint mikor édesanyámat elvesztettem. Az a fájdalom, az az érzés....Nem gondoltam volna, hogy ismét érezni fogom. Aznap este kihunyt bennem minden fény, és csak a bánat maradt szívemben. Az eső nem állt el, mintha még jobban szakadt volna. Nem igen érdekelt, csak mentem egyenesen. Fogalmam se volt arról most mi tévő legyek. Csurom vizesen értem haza. Úgy néztem ki akár valami sírból kikelt zombi. Dadusom már nagyon aggódott miattam. Mikor ajtót nyitott nekem, azon nyomban megölelt. Készített nekem egy jó forró fürdőt, melytől majd elfeledem a gondot, ami vállamat nyomja. Persze sosem fogja, de minden esetre jól esett az a kis fürdő. Hamar álomba merültem tőle...Teltek-múltak a hónapok. Az egyetemen nem lett senki olyan, kit úgy szerettem volna, ahogy Hikarut. Új barátokra tettem szert, új élményeket éltem át. Minden rendbe jött, nem gondoltam arra a bizonyos esős estére. Igyekeztem elvégezni az egyetemet is, hogy utána munkába állhassak. Édesapám büszke volt rám, mely boldoggá tett. Nem sokat láttuk egymást, mivel kollégiumban laktam. Nem akartam vagyonokat költeni az utazgatásokra. Legalább így megtudhattam milyen, mikor egy fiatal nő egyedül él....
Egyik reggel éppen bevásároltam. Sok minden elfogyott és eléggé megéheztem. Gondoltam jobb lenne, ha most kicsivel többet vennék élelmiszerek terén. Éppen gyümölcsöket válogattam össze. Az egyiket leejtettem, de egy kedves ember felvette nekem. Mikor felnéztem, alig hittem a szememnek. Ő állt előttem, teljes valójában. Szavaim elakadtak és nem tudtam mit mondani. Remegő szemekkel álltam előtte és csak néztem. Egy lány jelent meg mögötte, majd átkarolta. Boldognak látszott és nem épp közönséges személynek, ki csak odaköszönt neki....
- Hikaru! Hát itt vagy? Melyiket válasszam? Ezt vagy ezt? - kérdezem
- Ha? - csodálkozva áll Hikaru
- Ki ez a lány? Talán a barátnője? - kérdem magamtól
- Hm? Ki ez a lány? Ismered? - kérdi az ismeretlen lány
- Igen. Bemutatom, Ayamit. - válaszolja Hikaru
- Ha? Ő az a lány, akiről meséltél?
- Igen.
- Szia. A nevem, Miyako. Örülök, hogy megismerhettelek. - mutatkozik be nekem a lány
- Szia. - nyögök ki valamit
- Volna kedved velünk ebédelni? - kérdi Miyako
- Öh..S-sajnálom, de... - próbálok viszakozni
- Biztos sok dolga van, nem kellene zavarnunk. - mondja Hikaru
- De Hikaru! Légyszi. Nagyon boldoggá tennél, ha velünk ebédelnél. Csak egyszer. Közben pedig beszélgethetnénk. - mondja Miyako
- Uhm... - húzom a szám
- Akkor ezt megbeszéltük. Délben várunk ugyan itt, kint a bolt előtt. - jelenti ki Miyako
- Oké. Sziasztok. - köszönok el gyorsan - Ez, de kínos volt. Úgy érzem menten elsüllyedek szégyenemben. - gondolom magamban
Hamar elérkezett az ebédidő. Tisztára zavarban voltam, nem akartam ezt az egészet. A lány olyan gyönyörű volt és inteligensnek látszott. Pont hozzá való, kit szerethet és boldoggá tehet. Elsőnek nem is akartam elmenni a találkozóra, féltem. Ám mikor haza akartam menni, épp akkor értek oda és már nem volt vissza út. Sokat beszélgettünk egy kis étterembe beülve. Kiderült, hogy a lány nem egy szimpla barátnő. Annál sokkal több. A jegyese, kivel hamarosan össze házasodnak. Azt hittem menten ott halok meg. Úgy szívbe szúrt a hír, mintha megtámadtak volna egy késsel. Szólni sem bírtam, csak hallgattam őket. Olyan szépek voltak együtt, mint mi annak idején. Az a fájdalom, mely szívembe hatolt...leírhatatlan volt. Persze szemem sem rebbent a hír hallatán, csak mosolyogtam és gratuláltam nekik. Hiszen már mi régóta nem láttuk egymást és nincs közünk a másikhoz. Az a pár óra, melyet együtt töltöttünk aznap, egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor elválltunk, megkönnyebbültem. A gombóc is eltűnt torkoból, bár szívem szomorú maradt....
Az esküvő napja elérkezett, pont a városban tartották meg. Nem sokkal előtt Hikaru felhívott. Elsőnek nem akartam felvenni. Gondoltam mit mondjak neki, még azt sem tudom. Végül is beszélgettünk. Bocsánatot kért tőlem és elmondta, hogy sokat gondolt rám. Felkavarták a dolgok. Nem gondolta volna, hogy ismét összefutunk. Találkozni akart, de erről szó sem lehetett. Megmondtam neki, hogy én már semmit sem érzek iránta és jobb, ha a mennyasszonyával marad. Legyen boldog és felejtsen el örökre. Azon nyomban lecsaptam a kagylót. Arról pedig mit sem tudtam, mely utána következett....
- Ha? Miyako? - néz meglepetten Hikaru
- Hm. - komolyodik el Miyako
Tudhattam volna, hogy ő és én nem lehetünk örökké együtt. Nem is értem, mért reménykedtem. Hülye vagyok és túl naív. Nem lett volna szabad vele össze futnom, még egy percre sem. Miyakoval boldog lehet és nem kell semmi miatt szomorúnak lennie. Lassan 4 éve, hogy elváltak útjaink. Már nem akarok rá gondolni. Se rá, se az együtt töltött szép időkre. Ő a múlt, egy töredéke az életemnek. Most a jelenben kell élnem és folytatnom megszokott életem. Az egyetem mindennél fontosabb nekem és szeretné, ha apám még büszkébb lehetne egyetlen lányára...Fogtam magam és nem is gondolva a mai napra, leültem tvt nézni. Na persze, hogy épp egy szerelmes film ment. Hasonló szituáció zajlott le 3 fél között, mint most közöttünk. Nem bírtam elkapcsolni, végig néztem. Leragadtam elé és csak néztem. Majdnem sírva fakadtam. A történet lényegében ugyan olyan volt, mint amit én átéltem. Csak ott a lány ismét össze jött a barátjával és nem lett semmiféle esküvő. Könnybe lábadtak a szemeim. Nem akartam sírni, de most nagy szükségem lett arra, hogy kiadjam magamból az érzéseket....
- Áh, mért ilyen nehéz ez?! Istenem segíts, hogy elfeledjem milyen is a szerelem! - mérgemben eldobtam egyik kispárnámat
PUFF!
- Uhm. - csapódik neki valaminek a párnám
- Ha? H-Hikaru? - nézek meglepett arccal, ledöbbenten
- Hát így kell fogadni a vendéget? - kérdi Hikaru
- M-mit keresel itt? Ügye nem búcsúzkodni jöttél, mert akkor el is mehetsz. Tudd meg, hogy semmit sem akarok hallani arról, milyen boldog is leszel Miyakoval!
- Szakítottunk. - szólal meg
- Ha? - dermedek le ezt hallva
- Megtudta, hogy még mindig szeretlek és nem bírt egy olyan férfival élni, kinek sosem lesz teljesen övé a szíve.
- Hogyan? De...Most azt hiszed a karjaidba omlok? Akkor tévedsz, nagyon tévedsz! - azon nyomban el akartam menni, de elkapta a karomat és megcsókolt
Az igazság az, hogy szeretem. Csillapíthatatlanul szeretem...Az első pillanattól fogva. Akkor is szerettem, amikor megesküdtem, hogy nem. Nem tehetek róla, csak érzem. Hagytam magam a pillanatnak élni. Egy csókkal levett a lábamról, s nem is kellett ehhez mást tennie. Csókja tele volt az irántam érzett szerelemével. Ugyan olyan volt, mint a legelső. Tudtam, hogy igazat mond és szeret. Nem bírtam nemet parancsolni magamnak. Karjaiba borulva lassan hozzá simultam. Azt akartam, hogy sosem hagyjon el. Maradjon velem örökkön örökké....
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
